13. fejezet ~RiSa

Most ezzel mit akart? Miért is akart bejönni? Ha elutasítom, akkor miért akar a közelemben lenni? Végül Changjo haját simogatva aludtam el.

Másnap kialudva keltem, és már nem feküdt az ölemben alvótársam. Igaz, ők már elmentek próbára. Szenvedve másztam ki az ágyból és vettem az irányt a fürdő felé. Elintéztem a reggeli dolgaimat majd a konyhába bicegtem. Hagytak nekem kávét szerencsémre, így azzal nem kellett kínlódnom. A hűtőből elővarázsoltam a tejet, az egyik szekrényből a műzlim, a másikból meg a tálam. Lepakoltam mindent az asztalhoz, a reggelimet elkészítettem, a bögrémbe megcsináltam a kávém és végre kezdhettem reggelizni. Nyugodtan elnyammogtam a tejbe áztatott műízű valamit és elég erőt gyűjtve kezembe fogtam a bögrém és lehuppantam a kanapéra, s bekapcsoltam a tv-t. Egyik csatornáról váltottam a másikra, de egyik csatorna sem fogott meg a majdnem 100 közül. Egy gagyi talkshow-ra esett a választásom, amit nagy szemekkel figyeltem. Minden rezdüléséről az embereknek tudtam mit éreznek. Ez az egy úgymond különleges képességem van, a mű mosoly, és a hamis szavak előlem nem bújhatnak el. Ijedten térek észhez, és fintorogva nézem tovább a képernyőt. Mi lesz, ha nekünk is hazudnunk kell, a mű mosoly pedig mindennapos lesz. Ennyi év után érzek most az egyszer félelmet a debütünkel kapcsolatban. Félek, hogy ennyi gyakorlás után sem leszünk elég tökéletesek. Attól is, hogy mikor fogunk debütáni. Az én hülyeségem miatt kell kitolni az egészet, még jó, hogy a teasert már felvettük. És...attól is félek, meddig fogom ezt az egészet bírni Minsoo-val szemben. Sosem tudtam az érzéseimnek gátat szabni, és igazából soha nem is akartam. De eddig nem is volt senki aki miatt el kelljen gondolkoznom a dolgokon. És mi van a kórházi kísérőmmel. Jövőhéten vissza kell mennem, hogy megnézzék mennyit javult a lábam. Idegességemben magam mellett megütöttem a kanapét, de ez nem javított a bennem lángoló dühön. Most minden olyan kilátástalan, és már megint ki miatt? Összeroskadva dőltem végig a kanapén, majd el is nyomott az álom.

Nagy hangzavarra ébredtem. Ezek szerint a többiek már itthon vannak én pedig végigaludtam a napot. Lassan nyitottam a szemeimet, viszont ekkor egy vigyorgó fej termett hirtelen látókörömbe.
- Jó reggelt csipkerózsika! - nevetett Chunji - Felébresztettünk? - kérdezte kíváncsian nagy szemekkel.
- Dehogy. Ebben a hangzavarban tényleg lehet aludni. - mikor felébresztenek morcos vagyok, és sajnos a legelső ember ébredésem után kapja a legnagyobb adagot a morcos énemből. Meglepetten pislogott párat.
- Bocs. Csak nem szeretem mikor felébresztenek. - dörzsöltem a szemem.
- De, miért én? - pillázott rám tovább.
- Te jöttél ide elsőnek, neked a legrosszabb. - villantottam felé egy álmos mosolyt. - De te kapod az ölelésem is. Na gyere! - szinte rám ugrott, ahogy kiejtettem a számon az ölelést. Nevetve bújt hozzám, majd elhúzódott tőlem.
- Segítesz felállni? - egyszerűen nem tudtam megmozdítani a lábam. Ülésbe kínlódtam magam, és Chunji-ra támaszkodva indultam vissza a szobámig.
- És milyen napod volt? - kérdezte, mikor leültetett az ágyamra.
- Végig aludtam az egészet. - közben elnyomtam egy ásítást.
- De jó már valakinek... - motyogta.
- Ne irigykedj. A lábam miatt vagyok itthon, nem jókedvemből. - csaptam kezére.
- Tudom-tudom. - védekezett egyből.
- Na jó, menj ki. Zuhanyozni szeretnék. - hessegettem ki.
- Tudsz egyedül? - nevetett miközben mondta.
- Tudok! - nevettem fel én is. - Na indulj! - csaptam hátsójára, mikor felállt.
- Naaa. - hisztizett - tényleg illik rátok a Wild Cats név. - mosolygott és kilépett az ajtón. Magamhoz vettem egy törölközőt majd elindultam zuhanyozni. Gyorsan letusoltam és a törölközőt magam köré tekerve indultam vissza a szobába. Már csak pár lépés volt a szobánkig amikor Minsoo kilépett a szobájukból, szintén zuhanyozni indulva. Egyszál nadrágban állt előttem törölközővel a nyaka körül. Megdermedtem, én kis naiv azt hittem nem fog észrevenni. Nagy szemekkel nézett rám mikor észrevett. Egymás szemeibe néztünk egy darabig majd lassan közelebb sétált és megállt előttem. A szívem a torkomban dobogott és úgy szorítottam magam köré a törölközőt hogy elfehéredtek ujjperceim. Óriásit nyelt, még én is hallottam. Le nézett rám, én pedig fel rá. Megbabonázott a sötét rengeteg amit a szeme rejtett, egyszerűen nem tudtam elfordítani tekintetem. Közel hajolt arcomhoz, de meg sem tudtam mozdulni. Hitetlenül néztem szemeibe, mire elmosolyodott. Még közelebb jött hozzám, már éreztem lélegzetvételeit arcomon és ajkai is csak pár milliméterre lehettek tőlem. Hirtelen, önmagától lendült a kezem és az arcán csattant.
- Hogy mered?! - rivalltam rá. Arcához nyomta tenyerét de mosolygott.
- Azt hittem mindenkinek hagyod magad. - hangja csöpögött a gúnytól. A másik kezem már tudatosan mozgott, és megint arcán landolt. Nehogy páratlanul maradjon, de biztos ottmarad a kezem nyoma.
- Ne merj még egyszer így beszélni rólam. Amíg nem ismersz, ne alkoss rólam véleményt! - most már nem mosolygott. - Tudod mit? Aki megérdemli, annak igen. De az ilyen tuskókkal nem foglalkozom. - nem volt hiteles a szövegem, mert utána elbicegtem, de mindent komolyan gondoltam.